A nyitott ablakok mellett minden hallatszik... Hallok egy kisbabát is... Aki óránként ébred üvöltve-sírva... Fú, embertelen ezt átélni! De még hallatni is... Egyetlen ilyen éjszaka is iszonyat érzelmi megterhelés egy családnak... És ebből hetek, hónapok... Semmihez nem fogható kín. Szinte érzem a sírásban a szülők vívódását... A belső harcot. "Ezt túl lehet élni?" "Most boldognak kellene lennem?"

Rémes újra ezt hallani... Ezt a nyugisabb babák anyukái nem hiszem, hogy el tudják képzelni... Akiknek a babája nem olyan hangerővel sír, ami konkrétan halláskárosodást okoz...

Senkinek se kívánom.

Ami bennem biztosan változott azóta, hogy nincs elvárásom. Egy újszülött természetes élőhelye az anyja mellkasa. És ki jobban, ki rosszabbul viseli, ha nem lehet ott. És van, aki kikészül. Élettanilag. Beindul egy elementáris erejű riasztórendszer, amiben 60 millió év tökéletesítése van.
60 millió éve léteznek főemlősök. 60 millió éve volt a természetnek tökéletesítenie azt a rendszert, amit a 3 perce létező civilizációnk ignorálni kényszerít minket... A kisbabánk kristálytiszta jelzéseit...

Ma már máshogy állnék a gyermekágyi időszakhoz. Neki szentelném magam. Hetekre, hónapokra. Ameddig szükség van rá. Nem csodálkoznék a szükségletein. Tudnám, hogy ez is normális. Hogy nem a testkontatkus- és a szopizási igényével van gond. Hanem a világgal, ahol ez meglepetés lehet. Ahol ez ijesztőnek tűnhet. Ahol ezt patológiás esetként értelmezi valaki. Hogy a kilenc hónapon át az anyja méhében élő újszülött csak az édesanyja mellkasán van jól.

Felfoghatatlan, hogy ez nekem felfoghatatlan volt.